Ez így hivatalosabb, érzékeled, hogy nem úgy
Nyúlok hozzád, hanem a józanész keretein belül.
Esélytelen a karok lombjai közt maradni,
Mikor alattad vágják a törzset.
Egymásnak lettünk varrva, bizonyíték, hogy létezem,
Gyülekezünk a másodpercek szárnyai alatt,
Faggattalak az anyajegyeid számáról,
Egymásra néznek, vagy bőröd alá dugják fejüket,
Szakállas stílusban öltöztem át szoknyád alatt.
Nem figyelek, hátha hamarabb lemegy,
Dübörög üvegszemed színtelen zsebemben,
Előadóművészként belőlük ki van irtva,
Apám is csak akkor csap át, ha részeg.
Egy bunda kabátnak, rántok ki neked egyet karira.
Térkép varrva a belsejébe, tudd, hol nem vagyok,
Hangod, mint a keksz törése, morzsákat szór
A léttérbe. Kirándulsz az idegek szűk folyosóin,
Kenyeret hántasz a szürke állományból, majd egy
Harapást követve a pixelek alá nézel, hogy
Lásd a leltári számod, lekaparták.
Hová kellene tenned, egy végleges pontra,
Össze-vissza vagy, magadból egymásnak részegen.
Feneket keríteni a nincs sok időben,
Borul a minden, akkor is, ha te tolsz.
Hány diploma kell, hogy sose indokold meg.
Lehet, túl sok beszélgetésünk gyűlt össze,
Arra építetted a falat, habarcsnak a működni fog-e.
Megdolgozom a válaszokat, egy évre nyertem,
Vagy magadnak sem mondtam el, hogy miattam ülsz tűkön.
Írisz felett kúszik az érfolyó, egyik bordáján Vihar,
Másikon Káosz tombol. Egy cselekvés, két alakzat,
Egy szépség, két megtestesülés. Villámok és piros
Pozsgák csatája ez. A Káosznak szegezett tarka Képzetek,
Vihar arcába tolt utolsó nyelves csókok.
A Vihar hirtelen, a Káosz mély lélegzet, utóbbi nélkül
Nincs lét részlet. Káosz nélkül a Vihar egy kósza illanat,
Rendszerető, rendszertelen statikus energia, kósza
Impulzusok soha volt hada. A Káoszban vannak
A kék velők, alá lehet merülni, ég szájára szárnyak
Nélkül ritkán lehet felülni.
Nem
merlek összeszedni, mert megbontanám
Rendszered,
akkor elveszne a miérted. Inkább hagylak
Küzdeni
az elemekkel, újratöltöm elemeid.
Úszni
persze tudni kell, merülni meg érezni,
A
mélyben bármikor felépülhet egy világ,
Tiszta
vizű, objektív, kiforgatott valóság.
Úgy
kenődsz el a számon, mint golyót
Talált
fej a macskakövek erezeteinek lejtőin.
Kihangosítalak,
hogy a belső szomszéd is
Tisztán
hallja, ahogy hangjegyeid repedései
Között
egymásnak feszülnek a zsinegek.
Mindig
kopogsz az ajtón, akkor is,
Ha
mögötted állok, arra az esetre, netán
Szobánk
sarkai éppen akkor öltöznének át.
Arcod
kisestélyi előadás, amire páholyba
Váltottam
jegyet, a színpad percről-percre
Változik,
közönséged szövetei között
Hideg
futkos.
Hangulatod,
kigáncsolni a fekvő embert,
Sót
hinteni az emlékére, beállni a sorba
Ötödik
saroknak, zajt vásárolni a piacon.
Összefutnak savanyú sejtjeid a számban,
Ha arra gondolok, hogy a zebrára lelépve
A díszmenet cifra mintát rajzol a hátamra.
Bizsergető érzés volt, mint amikor ajtód
Kulcslyukába törtem a metszőfogamat.
Szétmorzsolom a szirmot, amit
Lombkoronádból csíptél le, jó lesz
Csípős fűszernek, ha már harapni
Nem tudok, legalább az ízeket.
Tintát szürcsölök a padok között,
Hátha attól szavaim maradandóak
Lesznek, úgy a díszmenet befogad,
Lenne elég zár kitörni a másik
Metszőfogamat.
A szimmetria a legfontosabb.